Keresem, keresem, keresem, keresem, nem találom. Ha olvasol egy könyvet, az önkéntelenül is hatással van rád, de csak addig, ameddig olvasod, nem tovább. Utána már csak a gondolataidat térítheti el, ha gondolkozol rajta vagy valami azzal kapcsolatos dolgon. Most velem is ez történik. Mennék is, meg nem is. Ordítanék az utcán és suttognék a sötétben. Félek mindentől, mégis képes lennék bármire. Megmondanám és elhallgatnám. Színtelenek az esőcseppek az ablakomon, mégis minden színt látok bennük. Tollpihe és acélgolyó. Légüres térben mégis egyszerre érnek talajt. Ez a kulcs? De minek a kulcsa. Egyensúly? Nem is létezett, csak mikor már nevet adtunk neki. Itt ülök, a Blur-től a 'Sing' szól és fogalmam sincs miért írok még mindig. Közben vált a zene, behallatszik az esős aszfalton elzúgó kocsik surranása. Lou Reed-The gun. Némi változás, egy emlékfoszlány. Egy lány. Egy másik életben. Élet. Sodródás. Evező. Új vizek. Jó irány? Jövő. Nem látom. Látni akarom, de nem nézni. Bob Dylan-Moonshiner. Road to Europe. Supertramp. Út a végtelenbe és látni mindent. Otthon. 6 és fél éven belül. Amen. Nagy tervek, de ki vagyok én? Nem hiszek a rendszerben, ezért semmi kézzelfoghatót nem tudok letenni az asztalra. Pedig a szülőknek, munkaadóknak az kell. Semmi más, csak a papír. A szellemi érték, mifelénk nem ér sokat.
A mai nap összefoglalva: Mondays don't like me. Reggeli kondi, majdnem felesleges campuslátogatás, home sweet home, olvasás, anyum megkapta a gipszet->light házimanó feeling, de nincs ezzel semmi baj.
Megjegyzés: mindez, amit olvastok, 3 órával később került megírásra, az időbélyegzőhöz képest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése