Semmitt-evés

Volt már, hogy csak úgy nekiálltatok írni, cél nélkül? Igazából ma sem történt semmi egetrengető, bár az első héten nem is vártam. Kicsit olyan érzés, mintha nem lett volna nyár. Pedig volt, nem is rövid, nem is egyszerű. Jó érzés látni a napfelkeltét és a napnyugtát egyaránt. Mindig megnyugtat. Megint lementem Dózsába és meg is fájdult a hátam. Paff. Fáradt vagyok és az evés is kimaradt egy napig, de azt már bepótoltam hippi-hopp, amint hazatértem a Roxfortból. Ahol egy délután alatt elvégeztem az 5. évemet. Jól van, igazából csak a koleszos lányaim hívtak meg egy HP bámulásra, amit persze, hogy nem hagytam ki. Mellettük nem lehet unatkozni. Egyáltalán. Lefáradni azt lehet, de az amúgy is megvolt. Persze kedvenc Duna-menti barátosném már önmagában a személyes örömforrásom, és most nem volt egyedül; ilyenkor féktelen röhögés szokott kerekedni bármiből. Hadd engedtessék meg némi ego-szabadjára engedés. Számolatlanul (29-a szerk.) kapom a jobbnál jobb visszajelzéseket az új frizurámra. Jó érzés na. Most úgy nagyjából ennyi akart kibújni az ujjaim hegyéből, még lehet, hogy írok valamit később. Esetleg mégsem. Elmegyek olvasni.