A kör közepén

Már napok óra dühös vagyok, kavarog bennem valami egyáltalán oda nem illő érzés, gondolatfoszlány, néha, a legrosszabbkor felszínre tör, képtelen vagyok levezetni, kiölni, elfojtani. Terjed és lassan felemészt. Próbálok szépre és jóra gondolni, de valahogy nehéz, egyre nehezebb. Lássuk be, elégedett lehetek az életemmel, minden okom megvan rá, főleg a családom terén. Nem is itthon van a gond. az elmúlt 2-3 hétben körbenéztem magam körül. És csalódtam. Elvesztettem a hitem, ha volt egyáltalán, márpedig kellett lennie. Fájt. Igaz, hogy áttettem a székhelyemet az ország egy másik szegletébe, de magabiztosan állíthatom, hogy nem szűntem meg létezni. Sőt. Inkább érzem magam élőbbnek mint valaha. Sajnos, jobban is fáj. Hiányoznak emberek. Sokukkal nem volt olyan szoros a kapcsolatom, hogy megmaradjanak, néhányukkal egyszerűen csak nem láttuk értelmét a körülményes kapcsolattartásnak és a kényelmes hallgatást választottuk, de közösen, végezetül, és ők fájnak a legjobban, vannak akik úgy döntöttek, hogy nincs többé szükségük rám, csak nekem felejtettek el szólni...kevesen vannak, de ők fájnak a legjobban. Sokáig próbáltam kitalálni, hogy mi is volt a döntő fordulat, a kulcs-probléma, ami miatt ez így alakult, biztos voltam benne, hogy elrontottam valamit, de nem tudtam, hogy mit, visszajelzést pedig nem kaptam.
Egy lány, akivel szoros napi kapcsolatban voltam, aki két évig kitöltötte az időm nagy részét, akit egyengettem az útján, akire vigyáztam, aki ezért a maga módján ott volt, ha kellett, akit utólag bevallva talán szerettem is, aminek a vége barátság lett. Közhely, talán az, de hittünk benne. Aztán jött egy törés, még csak nem is komoly, egy semleges területről, és azóta nem hallottam felőle. Továbbra sem hiszem, hogy nekem kellene kezdeményeznem a helyzet feloldását, mivel én csalódtam benne.
Egy nő, akire fenti okokból talán túl későn figyeltem fel, de akkor is váratlanul bukkant elő és hozott fényt a sötétbe, mit fényt, 1000 wattos izzóval működő reflektort, és amilyen hirtelen jött, úgy távozott is, minden szép reményével, minden szavával, mozdulatával, később gyilkos hallgatásával, talán belészeretni sem volt időm, de ő volt, aki akkor kihúzott a hullámokból, hogy aztán később nem túl kecsesen visszalökjön, de legalább megtanultam úszni a viharban, a sok szabadidőmben.
Egy nyár hossza elég ahhoz, hogy sokan eltűnjenek. A helyükön hiány van. Arcok, hangok, szagok. Minden más. Persze, én is másképp látom már ugyanazt. De néha hiába is keresném a megszokottat. Elmúlt. A középiskolából hozott barátságok maradtak. Vigaszt nyújtanak a számomra "nehéz" időszakokban. Van, akivel nemrég lett újra szorosabb, van akivel szinte naponta tudok beszélni (hála az áldott/átkozott internetnek), vannak akikkel a legtöbb időmet töltöttem, most pedig alig tudunk találkozni, vannak akik a legfontosabbak számomra, és amikor csak tudunk, de legalább havonta leülünk beszélgetni, ha csak egy órát, akkor csak egy órát is. Ők barátok. Velük is voltak szünetek, akár nyár hosszúak is, mégis megmaradtak körülöttem, pedig nincsenek közelebb, sőt van, aki sokkal messzebb, mint a többiek.
A távolság nagy úr. A távolság nagy űr. Komolyan kell venni, de nem jelenthet mindent, ha igazán számít valaki, nem lehet kifogás, nem lehet úgy beállítani, mint legyőzhetetlen akadályt, mert akkor már mindegy, baj van, vége, halott. Kiszabott távolság. Túl könnyű ráfogni bármit, túl kényelmes megoldás eltemetni benne valakit.
Sokan mondják, a nagyon bölcsek, hogy ne lovagoljunk a múlton, felesleges keseregni, nézzünk előre. Megint megtettem, mert ebből is látszik, mennyire befolyásolja az emberek jelenét a múltjuk legkisebb darabja, és látható, hogy válnak egyesek önkéntelenül vagy szánt szándékkal a múlt részévé. Van a befejezetlen múlt. A legrosszabb fajta. A két fenti fájó példám is ebbe a csoportba tartozik. A döglött akták, amik még élnek, csak porosodnak a polcon. Rájuk akadtam a takarításom során, és elsősorban miattuk született ez a bejegyzés.
Ha lezárhatnám őket, talán csökkenne a megmagyarázhatatlan düh.
Akárhányszor hazajövök, felerősödik bennem, lent csökken, de nem múlik. Elfoglalom magam, még csak egy hónapja vagyok ott, és legalább fél év, még ott is leszek. De inkább több. Szívesen írnék a lenti napjaimról, de most nem megy. Zenét fogok hallgatni, és elutazom valahová, ahol egy kicsit nem kell egyedül lennem és mégis lehetek egyedül, egymagam, de nem magányban.