Tegnap meglehetősen szörnyű napom volt. Hiába volt szép idő.
Tegnapelőtt este miután kicsit csömöröm lett a filozófiától, így megnéztem a Love and another drugs c. filmet, gondolván, hogy milyen hatást fog kiváltani, és persze nem is tévedtem. Majd éjjel visszatértem a jegyzetek fölé, de már eleve vesztesként húzva a lábam lapról lapra, reggelig, majd gyors borotválkozás, zuhany és elmentem vizsgázni. 7:18-kor már ott voltam, ugyanis tanár árnak van egy jó szokása, így érdemes időben befutni, maga a vizsga írásban történt, de a kérdések elhangzása után, visszagondolva, jobban tettem volna, ha csak a nevemet és a kérdéseket írom fel és nem állok neki kifejteni a hangyás képű, külföldi csatornán befogott ismereteimet, ugyanis a megítélésemen nem javíthatott, de rontani annál inkább sikerült, úgy érzem. Most már mindegy, felveszem az uv-t és február 1-jén már beszélgetni fogunk majd. Aztán mászkáltam a városban, megnéztem a leendő telefonomat, bevásároltam, visszajöttem, főztem ebédet, és elaludtam, pedig ez volt egyetlen, amit el akartam kerülni, mivel a délutáni kiadós alvás magában hordozza a hajnalig tartó ébrenlétet. Előtte azonban még keresett a budapesti rendőr főkapitányságtól egy nyomozó, hogy jövő szerdán menjek fel fővárosunkba, ahol is kihallgatnak egy ügyben. Enyhén szólva köpni-nyelni nem tudtam, fogalmam sincs, hogy kivel mi történhetett, pláne a pesti ismerőseim közül, remélem semmi komoly. Aztán este meg egy olyan sms-re ébredtem, ami majdnem kiborított...
Ebből is látszik, hogyha nem kérem a pofont, akkor is megkaphatom. De holnap, ha minden jól megy, kicsit hazamegyek, Anyukám szülinapja is közeleg, szóval valamit ki kell találnom gyorsan ajándéknak, magam mellé.
2011. január 12., szerda
2011. január 11., kedd
2010.
Az elmúlt év.
Vérmes reményekkel indult, nagy terveim voltak, meg sok kisebb, nagy levegővétel, csobbanás az újba, valahogy így szoktam érezni. Változás. Új év, tiszta lap. Ezután jön a számbavétel, hogy tulajdonképpen azokból a kezdeti tervekből konkrétan mi is valósult meg...nem sok.
Egy hosszú, bonyolult matematikai egyenletbe beírva, majd levezetve a következő eredményre jutottam: ne tervezgess, ne álmodozz hatalmas tervekről, utazásokról, szerelemről, nincs értelme, ami rögtön egy ellentmondás, de valahol mégis a keserű igazság. Ezek majd jönnek, amikor jönni akarnak, még véletlenül sem akkor, amikor szeretnéd, na jó, a legritkább esetben, talán, ezer évente egyszer. Tulajdonképpen egy év tapasztalattal lettem több tavaly ilyenkorhoz képest, csak sokkal keserűbb vagyok.
2010. a végletek éve volt. Befejeztem a kaposvári pályafutásom, megszereztem a plecsnit az egyetemen, eltoltam a nyaram, felvettek Szegedre, ideköltöztem, új életet próbáltam kezdeni, sikerült is, csak nem jobban, mint a régi. Otthon is sok mindent elrontottam, ha visszanézek csak fogom a fejem, de remélem tanultam belőle. Néhány egyéb kapcsolatom is elkezdődött, lezárult és elévült, utóbbiak főleg a KE-n indultak közül, talán még nincs végük, csak kölcsönösen nem keressük egymást.
Az igazi barátságok megmaradtak, újak csak a szegedi váltás után kezdtek kialakulni, ezek próbája már idén lesz. Az ezerfelé szakadt kis csapattól pedig messzire szakadtam, nem is feltétlenül térben és időben, elvégre a 21. században élünk, hanem egyszerűen az életútjaink távolodnak riasztóan egymáséitól. Ráadásul sokaknak idén véget ér az egyetem, hogy utána ez a folyamat meddig fajul, ki tudja? Én nem, de nem is vagyok rá kíváncsi. Minek foglalkoznék még a távolabbi jövő problémáival is, amikor van elég a jelenben.
Aztán persze ott voltak a nagy szerelmek, fellángolások, kalandok. Egy részük végigkövethető az írásaim nyomán, de nem mind, persze. A tavasz a legrosszabbat hozta ki belőlem, életem egyik legszánalmasabb lépését követtem el, amiből eltartott felépülni, mondjuk segített a tanulmányaim befejezésének terhe. Aztán nyár elején, kinyitottam a szemem és bár ne tettem volna. Lecsapott a hurrikán, és a foltozott szívemet, bármennyire is hitegettem magamat, szépen hagytam összetörni, csak ez apránként zajlott és eltartott egész nyáron, aminek újabb hangzatos fogadalom lett a vége. A mindenki által jól ismert: "többet soha". De hiába nevettem ezen utána, hogy "na persze", valami tényleg megváltozott, és mivel nem tudatosan, ezért megrémiszt, hogy nem tudom befolyásolni. Megkeseredtem, valakitől egyszer megkaptam, hogy "komor" vagyok, és így év végére én is ezt vettem észre, pedig küzdöttem ellene. Bizalmatlanság, félelem, védekezés. Minden, amit ostoba, ködös fejjel az ember fia nem is ismer, most előre rövidre zárják. Csak kezd átcsapni a másik oldalra. Az idei év mérsékelt, de legalábbis kiegyenlített képébe ez is beletartozik.
Igyekszem nem hajszolni, kevésbé akarni, sokkal inkább megragadni, vállalni és kitartani, nyugalomra lelni, belső nyugalomra.
Ugyanis lelki síkon minden vagyok csak kiegyensúlyozott nem. Az elromlott nyaram pedig pont arra volt jó, hogy egy biztos, kiegyensúlyozott fiatalember helyett egy érzelmileg letaglózott, kétségek közt őrlődő, kétarcú szerencsétlen vágott neki eddigi élete legnagyobb lépésének, nevezetesen, a 'kirepülés', azaz új városba költözés, minden rossz és rengeteg jó hátrahagyása, a biztonságból a ismeretlenbe való utazás. Az érzés alapjai ugyanazok akár 70, akár 300, akár 8000 km-re megy valaki otthonról. Márpedig összetákolt alapokra nem lehet biztos várat építeni. Hiába próbáltam, hiába indult jól, idővel minden betegsége, férge kijött, és ki is csúszott alólam a talaj. Elég mélyre zuhantam, de úgy tűnt, nem elég mélyre. Ugyanis hiába láttam, hogy ez hova vezet, nem voltam képes megállni. A minimális önerő arra volt elég, hogy kifelé ne mutassak semmit, vagy inkább, hogy a lakáson kívül tényleg lehessenek boldog óráim és regenerálódhassak, új lehessek a városban, betörhessem, mert az ajtón túl már minden világos, nem vagyok egyedül, élek, úgy ahogy kell, mértékkel, de élvezve....Aztán már ehhez sem volt elég, a folyamatos egyedüllét ősz végére teljesen bekebelezett, a programokon még tartotta magát, a SZTEP-es dolgok tényleg kis mentőcsomagok voltak, ahol egy hihetetlen csapat tagjává válhattam. Örök emlékek, és így tovább. De a vizsgaidőszak beköszöntével minden "kinti"-nek vége szakadt, nem maradt más csak a könyvek, a jegyzet-hegyek, olvasása, tanulása. Az éjjelekből nappalok lettek és fordítva, ezzel együtt borultam fel én is, még jobban, annyira meggyűlöltem itt lenni, bezárva, de nem tudtam kimenni, később már akkor sem, amikor megtehettem volna, és ez a tehetetlenség elnyomott, már koncentrálni is nehéz, és még 3 hét vissza van, kikészülök, az évet nem tudtam még elkezdeni, mert nincs változás.
Pedig, ahogy ennek vége, le fogok ásni magamban az alapokig, visszamegyek, és lerakom az új, stabil alapokat, egyedül, magamnak, és onnantól már, könnyebb lesz a 'rossz' és boldogabb a 'jó'.
Nem volt egyszerű év, nem volt könnyű év, a tragédiákat nem is vettem számításba, pedig sajnos voltak, ahogy könnyfakasztó nevetések és gondtalan napok, kijutott majdnem mindenből, saját magamtól viszont már kicsit megcsömörlöttem.
Szóval az újévi fogadalmam, ami az első 20+ év alatt, stabilitás megteremtése, kiegyensúlyozottabb lét, lehetőségek megragadása. Nem elérhetetlenek, de kemény lesz, az biztos.
Csak még egy kemény hónap...
U.i.: Köszönöm! (Remélem tudják kik azok, akiknek szól, mivel idén is névtelenül folytatom az írást.)
Vérmes reményekkel indult, nagy terveim voltak, meg sok kisebb, nagy levegővétel, csobbanás az újba, valahogy így szoktam érezni. Változás. Új év, tiszta lap. Ezután jön a számbavétel, hogy tulajdonképpen azokból a kezdeti tervekből konkrétan mi is valósult meg...nem sok.
Egy hosszú, bonyolult matematikai egyenletbe beírva, majd levezetve a következő eredményre jutottam: ne tervezgess, ne álmodozz hatalmas tervekről, utazásokról, szerelemről, nincs értelme, ami rögtön egy ellentmondás, de valahol mégis a keserű igazság. Ezek majd jönnek, amikor jönni akarnak, még véletlenül sem akkor, amikor szeretnéd, na jó, a legritkább esetben, talán, ezer évente egyszer. Tulajdonképpen egy év tapasztalattal lettem több tavaly ilyenkorhoz képest, csak sokkal keserűbb vagyok.
2010. a végletek éve volt. Befejeztem a kaposvári pályafutásom, megszereztem a plecsnit az egyetemen, eltoltam a nyaram, felvettek Szegedre, ideköltöztem, új életet próbáltam kezdeni, sikerült is, csak nem jobban, mint a régi. Otthon is sok mindent elrontottam, ha visszanézek csak fogom a fejem, de remélem tanultam belőle. Néhány egyéb kapcsolatom is elkezdődött, lezárult és elévült, utóbbiak főleg a KE-n indultak közül, talán még nincs végük, csak kölcsönösen nem keressük egymást.
Az igazi barátságok megmaradtak, újak csak a szegedi váltás után kezdtek kialakulni, ezek próbája már idén lesz. Az ezerfelé szakadt kis csapattól pedig messzire szakadtam, nem is feltétlenül térben és időben, elvégre a 21. században élünk, hanem egyszerűen az életútjaink távolodnak riasztóan egymáséitól. Ráadásul sokaknak idén véget ér az egyetem, hogy utána ez a folyamat meddig fajul, ki tudja? Én nem, de nem is vagyok rá kíváncsi. Minek foglalkoznék még a távolabbi jövő problémáival is, amikor van elég a jelenben.
Aztán persze ott voltak a nagy szerelmek, fellángolások, kalandok. Egy részük végigkövethető az írásaim nyomán, de nem mind, persze. A tavasz a legrosszabbat hozta ki belőlem, életem egyik legszánalmasabb lépését követtem el, amiből eltartott felépülni, mondjuk segített a tanulmányaim befejezésének terhe. Aztán nyár elején, kinyitottam a szemem és bár ne tettem volna. Lecsapott a hurrikán, és a foltozott szívemet, bármennyire is hitegettem magamat, szépen hagytam összetörni, csak ez apránként zajlott és eltartott egész nyáron, aminek újabb hangzatos fogadalom lett a vége. A mindenki által jól ismert: "többet soha". De hiába nevettem ezen utána, hogy "na persze", valami tényleg megváltozott, és mivel nem tudatosan, ezért megrémiszt, hogy nem tudom befolyásolni. Megkeseredtem, valakitől egyszer megkaptam, hogy "komor" vagyok, és így év végére én is ezt vettem észre, pedig küzdöttem ellene. Bizalmatlanság, félelem, védekezés. Minden, amit ostoba, ködös fejjel az ember fia nem is ismer, most előre rövidre zárják. Csak kezd átcsapni a másik oldalra. Az idei év mérsékelt, de legalábbis kiegyenlített képébe ez is beletartozik.
Igyekszem nem hajszolni, kevésbé akarni, sokkal inkább megragadni, vállalni és kitartani, nyugalomra lelni, belső nyugalomra.
Ugyanis lelki síkon minden vagyok csak kiegyensúlyozott nem. Az elromlott nyaram pedig pont arra volt jó, hogy egy biztos, kiegyensúlyozott fiatalember helyett egy érzelmileg letaglózott, kétségek közt őrlődő, kétarcú szerencsétlen vágott neki eddigi élete legnagyobb lépésének, nevezetesen, a 'kirepülés', azaz új városba költözés, minden rossz és rengeteg jó hátrahagyása, a biztonságból a ismeretlenbe való utazás. Az érzés alapjai ugyanazok akár 70, akár 300, akár 8000 km-re megy valaki otthonról. Márpedig összetákolt alapokra nem lehet biztos várat építeni. Hiába próbáltam, hiába indult jól, idővel minden betegsége, férge kijött, és ki is csúszott alólam a talaj. Elég mélyre zuhantam, de úgy tűnt, nem elég mélyre. Ugyanis hiába láttam, hogy ez hova vezet, nem voltam képes megállni. A minimális önerő arra volt elég, hogy kifelé ne mutassak semmit, vagy inkább, hogy a lakáson kívül tényleg lehessenek boldog óráim és regenerálódhassak, új lehessek a városban, betörhessem, mert az ajtón túl már minden világos, nem vagyok egyedül, élek, úgy ahogy kell, mértékkel, de élvezve....Aztán már ehhez sem volt elég, a folyamatos egyedüllét ősz végére teljesen bekebelezett, a programokon még tartotta magát, a SZTEP-es dolgok tényleg kis mentőcsomagok voltak, ahol egy hihetetlen csapat tagjává válhattam. Örök emlékek, és így tovább. De a vizsgaidőszak beköszöntével minden "kinti"-nek vége szakadt, nem maradt más csak a könyvek, a jegyzet-hegyek, olvasása, tanulása. Az éjjelekből nappalok lettek és fordítva, ezzel együtt borultam fel én is, még jobban, annyira meggyűlöltem itt lenni, bezárva, de nem tudtam kimenni, később már akkor sem, amikor megtehettem volna, és ez a tehetetlenség elnyomott, már koncentrálni is nehéz, és még 3 hét vissza van, kikészülök, az évet nem tudtam még elkezdeni, mert nincs változás.
Pedig, ahogy ennek vége, le fogok ásni magamban az alapokig, visszamegyek, és lerakom az új, stabil alapokat, egyedül, magamnak, és onnantól már, könnyebb lesz a 'rossz' és boldogabb a 'jó'.
Nem volt egyszerű év, nem volt könnyű év, a tragédiákat nem is vettem számításba, pedig sajnos voltak, ahogy könnyfakasztó nevetések és gondtalan napok, kijutott majdnem mindenből, saját magamtól viszont már kicsit megcsömörlöttem.
Szóval az újévi fogadalmam, ami az első 20+ év alatt, stabilitás megteremtése, kiegyensúlyozottabb lét, lehetőségek megragadása. Nem elérhetetlenek, de kemény lesz, az biztos.
Csak még egy kemény hónap...
U.i.: Köszönöm! (Remélem tudják kik azok, akiknek szól, mivel idén is névtelenül folytatom az írást.)
2011. január 6., csütörtök
Ki vagyok én?
Jó kérdés. Vagyok, aki vagyok. A jelenlegi szakaszát az életemnek mostantól egyfajta bábállapotként fogom fel. Saját bőrén tanul az ember, sokadszorra tanulom újra. A teljes érdektelenség üti fel elég gyakran a fejét az utóbbi időben, és ez nem jól van így. A vizsgaidőszakomnak még csak a fele ment le, és már most elfáradok. A bioritmusom teljesen felborult. Nehezen bírom a gyűrődést, és nem nagyon találok igazi támaszt. Helyben. Vajban. Most meglátjuk milyen erős és leleményes is ez a somogyi gyerek. Egy biztos, a következő félévemnél jobban oda fogok figyelni az időbeosztásra (is).
Mindenesetre a kitűzött cél egy sikeresen vételezendő vizsgaidőszak, és a hivatalos új év elkezdése, a végéig úgysem érzem a különbséget. A 2010-es összefoglaló valamikor hétvége felé várható, de igazából fogalmam sincs.
Tapasztalt Olvasóim már bizonyára megrökönyödtek, mivel -az újonnan érkezőknek mondom- cheFlibre új külsőt kapott. Itt már 2011-et írunk és ez az én ajándékom. Elsősorban magamnak, persze.
Most visszatérek a könyvem fölé és reggelig töltöm az agyam.
Kollegináknak és kollégáknak kitartást. Bár messze még a vég...
U.i.: Jukebox frissítve.
Mindenesetre a kitűzött cél egy sikeresen vételezendő vizsgaidőszak, és a hivatalos új év elkezdése, a végéig úgysem érzem a különbséget. A 2010-es összefoglaló valamikor hétvége felé várható, de igazából fogalmam sincs.
Tapasztalt Olvasóim már bizonyára megrökönyödtek, mivel -az újonnan érkezőknek mondom- cheFlibre új külsőt kapott. Itt már 2011-et írunk és ez az én ajándékom. Elsősorban magamnak, persze.
Most visszatérek a könyvem fölé és reggelig töltöm az agyam.
Kollegináknak és kollégáknak kitartást. Bár messze még a vég...
U.i.: Jukebox frissítve.
2011. január 1., szombat
BÚÉK 2011
Boldog és sikerekben gazdag Új Évet Kívánok Minden kedves és kedvtelen Olvasómnak!
Ráadásul kellemes hétvégét is! Én jövőre is itt leszek (én szintén-a szerk.), remélem Önök/Ti is!
BÚÉK!
Happy New Year!
Feliç any nou!
Ráadásul kellemes hétvégét is! Én jövőre is itt leszek (én szintén-a szerk.), remélem Önök/Ti is!
BÚÉK!
Happy New Year!
Feliç any nou!
سنة سعيدة
šťastný nový rok!
Fijne oudejaarsavond!
Bonne Année!
¡Feliz Año Nuevo!
Frohes Neues Jahr!
Athbhliain faoi mhaise dhuit!
Buon anno!
Blwyddyn newydd dda!
Gott nytt år!
Guid Hogmanay!
Godt nyttår!
Fijne oudejaarsavond!
Bonne Année!
¡Feliz Año Nuevo!
Frohes Neues Jahr!
Athbhliain faoi mhaise dhuit!
Buon anno!
Blwyddyn newydd dda!
Gott nytt år!
Guid Hogmanay!
Godt nyttår!
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)