2010.

Az elmúlt év.
Vérmes reményekkel indult, nagy terveim voltak, meg sok kisebb, nagy levegővétel, csobbanás az újba, valahogy így szoktam érezni. Változás. Új év, tiszta lap. Ezután jön a számbavétel, hogy tulajdonképpen azokból a kezdeti tervekből konkrétan mi is valósult meg...nem sok.
Egy hosszú, bonyolult matematikai egyenletbe beírva, majd levezetve a következő eredményre jutottam: ne tervezgess, ne álmodozz hatalmas tervekről, utazásokról, szerelemről, nincs értelme, ami rögtön egy ellentmondás, de valahol mégis a keserű igazság. Ezek majd jönnek, amikor jönni akarnak, még véletlenül sem akkor, amikor szeretnéd, na jó, a legritkább esetben, talán, ezer évente egyszer. Tulajdonképpen egy év tapasztalattal lettem több tavaly ilyenkorhoz képest, csak sokkal keserűbb vagyok.
2010. a végletek éve volt. Befejeztem a kaposvári pályafutásom, megszereztem a plecsnit az egyetemen, eltoltam a nyaram, felvettek Szegedre, ideköltöztem, új életet próbáltam kezdeni, sikerült is, csak nem jobban, mint a régi. Otthon is sok mindent elrontottam, ha visszanézek csak fogom a fejem, de remélem tanultam belőle. Néhány egyéb kapcsolatom is elkezdődött, lezárult és elévült, utóbbiak főleg a KE-n indultak közül, talán még nincs végük, csak kölcsönösen nem keressük egymást.
Az igazi barátságok megmaradtak, újak csak a szegedi váltás után kezdtek kialakulni, ezek próbája már idén lesz. Az ezerfelé szakadt kis csapattól pedig messzire szakadtam, nem is feltétlenül térben és időben, elvégre a 21. században élünk, hanem egyszerűen az életútjaink távolodnak riasztóan egymáséitól. Ráadásul sokaknak idén véget ér az egyetem, hogy utána ez a folyamat meddig fajul, ki tudja? Én nem, de nem is vagyok rá kíváncsi. Minek foglalkoznék még a távolabbi jövő problémáival is, amikor van elég a jelenben.
Aztán persze ott voltak a nagy szerelmek, fellángolások, kalandok. Egy részük végigkövethető az írásaim nyomán, de nem mind, persze. A tavasz a legrosszabbat hozta ki belőlem, életem egyik legszánalmasabb lépését követtem el, amiből eltartott felépülni, mondjuk segített a tanulmányaim befejezésének terhe. Aztán nyár elején, kinyitottam a szemem és bár ne tettem volna. Lecsapott a hurrikán, és a foltozott szívemet, bármennyire is hitegettem magamat, szépen hagytam összetörni, csak ez apránként zajlott és eltartott egész nyáron, aminek újabb hangzatos fogadalom lett a vége. A mindenki által jól ismert: "többet soha". De hiába nevettem ezen utána, hogy "na persze", valami tényleg megváltozott, és mivel nem tudatosan, ezért megrémiszt, hogy nem tudom befolyásolni. Megkeseredtem, valakitől egyszer megkaptam, hogy "komor" vagyok, és így év végére én is ezt vettem észre, pedig küzdöttem ellene. Bizalmatlanság, félelem, védekezés. Minden, amit ostoba, ködös fejjel az ember fia nem is ismer, most előre rövidre zárják. Csak kezd átcsapni a másik oldalra. Az idei év mérsékelt, de legalábbis kiegyenlített képébe ez is beletartozik.
Igyekszem nem hajszolni, kevésbé akarni, sokkal inkább megragadni, vállalni és kitartani, nyugalomra lelni, belső nyugalomra.
Ugyanis lelki síkon minden vagyok csak kiegyensúlyozott nem. Az elromlott nyaram pedig pont arra volt jó, hogy egy biztos, kiegyensúlyozott fiatalember helyett egy érzelmileg letaglózott, kétségek közt őrlődő, kétarcú szerencsétlen vágott neki eddigi élete legnagyobb lépésének, nevezetesen, a 'kirepülés', azaz új városba költözés, minden rossz és rengeteg jó hátrahagyása, a biztonságból a ismeretlenbe való utazás. Az érzés alapjai ugyanazok akár 70, akár 300, akár 8000 km-re megy valaki otthonról. Márpedig összetákolt alapokra nem lehet biztos várat építeni. Hiába próbáltam, hiába indult jól, idővel minden betegsége, férge kijött, és ki is csúszott alólam a talaj. Elég mélyre zuhantam, de úgy tűnt, nem elég mélyre. Ugyanis hiába láttam, hogy ez hova vezet, nem voltam képes megállni. A minimális önerő arra volt elég, hogy kifelé ne mutassak semmit, vagy inkább, hogy a lakáson kívül tényleg lehessenek boldog óráim és regenerálódhassak, új lehessek a városban, betörhessem, mert az ajtón túl már minden világos, nem vagyok egyedül, élek, úgy ahogy kell, mértékkel, de élvezve....Aztán már ehhez sem volt elég, a folyamatos egyedüllét ősz végére teljesen bekebelezett, a programokon még tartotta magát, a SZTEP-es dolgok tényleg kis mentőcsomagok voltak, ahol egy hihetetlen csapat tagjává válhattam. Örök emlékek, és így tovább. De a vizsgaidőszak beköszöntével minden "kinti"-nek vége szakadt, nem maradt más csak a könyvek, a jegyzet-hegyek, olvasása, tanulása. Az éjjelekből nappalok lettek és fordítva, ezzel együtt borultam fel én is, még jobban, annyira meggyűlöltem itt lenni, bezárva, de nem tudtam kimenni, később már akkor sem, amikor megtehettem volna, és ez a tehetetlenség elnyomott, már koncentrálni is nehéz, és még 3 hét vissza van, kikészülök, az évet nem tudtam még elkezdeni, mert nincs változás.
Pedig, ahogy ennek vége, le fogok ásni magamban az alapokig, visszamegyek, és lerakom az új, stabil alapokat, egyedül, magamnak, és onnantól már, könnyebb lesz a 'rossz' és boldogabb a 'jó'.
Nem volt egyszerű év, nem volt könnyű év, a tragédiákat nem is vettem számításba, pedig sajnos voltak, ahogy könnyfakasztó nevetések és gondtalan napok, kijutott majdnem mindenből, saját magamtól viszont már kicsit megcsömörlöttem.
Szóval az újévi fogadalmam, ami az első 20+ év alatt, stabilitás megteremtése, kiegyensúlyozottabb lét, lehetőségek megragadása. Nem elérhetetlenek, de kemény lesz, az biztos.
Csak még egy kemény hónap...

U.i.: Köszönöm! (Remélem tudják kik azok, akiknek szól, mivel idén is névtelenül folytatom az írást.)