Egy hete nem akart zuhogni, hát mostanra a helyzet megfordult és szakad, megállás nélkül, szó szerint és átvitt értelemben is. Néha felteszem a kérdést, hogy miért is segítek neki olyan nagy erőkkel? Mert hiszek benne, mert szeretem, mert vigyázok rá és nem is tudja mennyire. De mi van akkor, ha ő éppen nem tud hinni magában? Akkor mit kellene tennem? Nézni és hagyni képtelenség. Megváltoztatni a gondolkodásmódját nem lehet. Megérteni még annyira sem. De megpróbálok mindent. Mert én ilyen vagyok. "Szörnyű." Ma, a végén mégsem volt mit mondanom, ezúttal nem. Nem az én köröm. Hihetetlenül nehéz volt. Remélem megérte. Remélem megérti.
Volt már olyan elpipacsozott napod, amikor úgy istenigazából elbőgted volna magadat? Amikor minden 16 tonna, semmi sem jön össze, de nem az-apró-is-kiesik-a-kezemből napra gondolok, hanem amikor szenvedve a tehetetlenségedtől, amikor mindenkinek neked van mondanivalója, veled van problémája, leginkább magadnak és nézed, de nem látod az alagút végén a fényt. De mosolyogsz. Megértő vagy, átlagosan viselkedsz, talán kicsit nehezebben lépsz, kevésbé zavar az eső, több mindent veszel észre, mint egyébként. És közben éjfél lesz, kegyetlenül egyedül vagy, lenne kivel beszélned, de nem hívod fel, mert nem tudnál mit mondani, csak keservesen zokogni, pedig tudod, hogy ez nem a megkönnyebbülős fajta, és különben is miért fárasztanál mást a semmivel, ami most minden, ami mindenkinek megvan, ugyanúgy, csak máskor...
Pontosan a fentivel ellentétes napom volt. Nagyon is jól telt. Sőt. Gazdagabb lettem néhány új szép pillanattal (pl. a keleti parton). Még a házi KRESZ-vizsgám is sikerült. Aztán beesteledett és kicsúszott a gyeplő, elvesztettem a fonalat, kifogyott a papír. Megváltozott. Nem értem. Várok. Várom. Belive.(-best bro'm után szabadon)
P.S:
Bezzeg tegnap az esti sör-borozás, na az igazán jól sikerült.
Körvonalazódik az előkarácsonyi össznépi vacsora.
Órák óta zsibbad az egyik ujjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése