Fejszellőztetés

Nem kell sok a teljes hangulatváltozáshoz. Sztornó az egész elmúlt időszak. Dorothy, Kansas nem létezik többé. A rétek elhalványodtak, az őzikét szétlőtték a vadászok, a fákat kiírtották, a patak vizébe olajoshordókat löktek. Ennyi. Ez a mese igazi vége, amit sosem mondanak el. Ha egy rajzfilm lenne az élet, akkor én lennék az, akinek kis esőfelhő röpköd a feje felett és csak akkor tűnik el, amikor előveszem a varázslatot a jobb zsebemből. Ha a varázsnak vége, a felhő is visszatér, de addig nincs ott. Ebben a részben kilyukadt a jobb zsebem, a balban pedig soha semmi jó nem volt, úgyhogy a felhő megnőtt és vihar lett belőle, a tornádó pedig lassan elvisz messzire. Most komolyan, miért utálnak ennyire kurv@ra ott fent? Tényleg egy kib@szott szent vagyok az átlaghoz képest, mégis megállás nélkül szop@tnak. Elég volt. Elfáradtam. Mindig próbáltam a pozitív oldalt megtalálni. De mi van akkor, ha nincs pozitív oldal? Nem csak nem látom, tényleg nincs. Az lenne a cél, hogy végleg hátat fordítsak a rendes, segítőkész, kedves, 'jóarc' embernek? Errefelé orientálódunk. Senki sem akarhatja. Én sem szeretném. Túl jól menne. Nem akarom kockáztatni azt a maréknyi tartós jó kapcsolatomat. Tudom, hogy nem néznék jó szemmel. De most nagyon közel állok hozzá. Mi értelme szembe úszni az árral? Senki sem marad életben sokáig. Ha pedig már együtt kell úsznom az árral miért ne legyek a leggyorsabb? De kegyetlennek lenni magányos munka. Pont az ellen küzdök annyira elszántan, és amikor már úgy tűnik, hogy végre rendben mennek a dolgok, akkor megrántanak egy olyan fonalat, amire nem számíthatok és nem is tehetek ellene semmit. Végy elő egy háttérben álldogáló fontos figurát, adj hozzá 20 évnyi szeretet, gondoskodást, fűszerezd meg némi kötelességtudattal és bűntudattal és voilá kész is az 'egy ember romokban'. Pedig összesen 24 óráról lenne szó. Szinte semmi. Ott fontos, nekem minden. Gyűlölöm, amikor nem tudok semmit sem tenni. Amikor kívülálló dolgok határozzák meg azt, amit eltervezek, ráadásul ezúttal én is idomultam, és mégis. Tudom, hogy velem van a baj. De mi az? Rosszul választok? Mindig? Valamit nem veszek észre? Nem vagyok elég jó? De mi kell hozzá még?
Elég kemény időszak jön most az életemben, nagyképűség nélkül mondhatom. Fontos lenne az a bizonyos 'szilárd talaj', amire néhanapján még én is szeretnék támaszkodni. Szükségem lenne rá. De az ilyen kis apró, finommechanikus mozgások a távolból, porrá zúzzák előttem ezt a talajt.
Döntésre jutottam. Meg fogom tenni. Valahogy vége kell, hogy legyen ennek, és akkor már minden vágyam tisztán látni.