Nem lehet megfelelően szavakba foglalni. Nem megy. Próbálom. Esélytelen. A hétfő 19 órától számított 18 és fél óra maga volt a felhőtlen boldogság. Hihetetlen. Nem írhatom le pontosan, részletesen mindazt, amiért így gondolom; minden mozdulatot, pillantást, szót, mert nem tehetem, nem is tenném. Címszavakban, kívülállóként pedig nincs túl sok értelme, ne is keressétek. Meglepetés, tél, hóesés, sapka, lábnyomok, köhögés, nevetés, sok nevetés, jégen séta, vacsik, harrypotter, talpmasszázs, honfoglaló, maci, skót labda, játék, szőrszál, játékjáték, kék bolygó, harapás, fekvés, alvás, ébredés, szundi, "tanulás", fogmosás, várakozás, zh, pakolás, hűtő takarítás, csomagtúra, utazás, jobbra-balra el. Szeretném, ha minden napom ilyen lenne, mint amilyen ez volt. Ha minden éjjel így feküdnék és minden reggel így kelnék fel, az maga lenne a megtestesült csoda, hogy őszinte legyek, mert körülbelül semmi esély rá, de ez most annyira nem tud érdekelni és a földön tartani, hogy elmondhatatlanul nagyon nem. Ráadásul amikor már azt hittem, hogy jön a szokásos vasútállomásos búcsú scene, akkor jött a csavar. Rossz vonatra szálltunk fel és elindult. Szerencsére (sajnos) észrevettek minket rajta és még épp időben le is állították, hogy leszálljunk. Pedig mentünk volna ki tudja merre és meddig. De aztán megjött a rendes járat és elvitte egy teljes hétre. Megint. Bár, még van remény egy korábbi viszontlátásra, de az nagyon csekély és sokat kell érte dolgozni.
Szóval most itt vagyok, várok, filmeket böngészek, vacsit szervezek, meg ki tudja még mit nem, mindezt letörölhetetlen jókedvvel.
Tudat alatt és felett ezerrel készülök a december 27-30-ig tartó sorozatra. A szilvesztert pedig még nem is tudom, hogy lesz.
Ehh.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése