Akinek nem inge...

Mindig azt írom, hogy majd most aztán változás, megújulás, rendszerfrissítés. Ma volt időm visszaolvasni magam. Az egyetlen, ami változott, azok a kiváltó okok, viszont minden más változatlan. Elhitetem magammal, hogy a következő alkalommal másképpen lesz, figyelni fogok, hogy más legyen a vége, aztán visszanézek és ugyanaz.
Másképp gondolkozom, mégis hasonló végkimenetelű döntéseket hozok, ugyanúgy hibákkal, mint máskor. Néha elhiszem, hogy nem ugyanaz lesz, hogy majd most, aztán minden egyes alkalommal túl későn veszem észre, hogy dehogynem. Régen a sorssal magyaráztam, aztán főleg magammal, de végül is mindegy, mert senki sem képes fejest ugrani csak úgy az ismeretlenbe, a váratlant nem nézik jó szemmel, gyanakvóan szemlélik a túl szép dolgokat. Nekem nem lehet dolgom velük.
Mostanában, amikor találok valami mást, nem érdekel, hogy mi a helyes, vagy a megszokott, saját magam döntök és nem veszem észre, hogy az gyakran elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan, ésszerűtlen, vagy csak egyszerűen túlzás. Nem tehetek róla, én nem tudom megállapítani, nekem nem tűnik annak. Viszont rettenetesen le tud verni, ha egy-egy efféle kósza idea nem valósul meg. Egyszerűen bosszant, hogy van egy területe az életemnek, amit nem tudatosan, felügyelet alatt építek, hanem a magam követhetetlen, furcsa módján, és kicsit sem mondhatnának sikeresnek. Sőt. Most akkor érjem be kevesebbel? Egy fityfenét. Vagy csak nem kellene így sietni vagy sokat akarni, mert ez sok, nyilvánvalóan, csak számomra nem. De könyörgöm bennem is van óra. Ketyeg. Úgy ahogy. Viszont, ha tényleg az kell, hát én teszek rá magasról.
Majd ha jön valaki, aki komolyan képes elfogadni vagy megtörni bennem ezt a borzalmat, akkor valószínűleg két boldogabb ember lesz a kis bolygónkon. Az elvárások nagyok, viszont én sem adok kevesebbet, sőt, annyi csillagot loptam már hiába az égről, hogy lassan minden éjszakám sötét, de ha látom értelmét, biz' isten megteszem újra.
Hiszem, hogy nem kell sokat várnom, mert remélni már nincs értelme.

Újra rajzolok. Még nem tudom, hogy ez jó hír-e.

Jövő héten lesz egy kisebbfajta, első körös búcsú estém szívem városától, ugyanis lassan, de biztosan távolodunk egymástól. Remélem azok, akikre igazán számítok ott lesznek. De ha nem, hát nem. Elvégre elfoglaltak vagyunk, és rohan a világ, sok a kötelezettség, nagyok a távolságok, kevés a bizalom.
Az egyetlen baj, hogy nem lesz mindig egy 'legközelebb'...

Valaki új, valami jó

Úgy alakult az életem, hogy egy hónapos önkéntes száműzetésbe vonultam cheflibre területéről, egy sötét és sivár helyre, ahová csak elvétve tévedt be napfény.
Most következne az elmúlt egy hónap részletes beszámolója kiemelve a számomra fontos eseményeket. De ettől megkímélem magamat, és ezzel mindenki mást is. Semmi kedvem visszább menni egy-másfél hétnél...és mégis.
A PaFe tökéletes volt. Gondtalanul, önfeledten, semmivel sem törődve, csak azzal, hogy jól érezzem magam. Remek volt a tásaság, kalandos volt az oadút, az időre sem lehett panasz, sőt. (Egy tökéletes leégés lett a perdöntő bizonyíték rá.- a szerk.)
Onnantól kezdve elborultam, nehéz volt visszaállni -a civilizált világ rabigáját visszavéve- a mindennapokba.
Leszerveztük a nyári munkám, egy hónap Balaton-part, de kell a pénz az őszi utazásomhoz. Is. Ugyanis az egyik kedvenc barátosném az erasmusnak hála augusztustól Csehországból boldogít tovább. A jó emberek mind korán mennek el.
Néhány régebbi kapcsolatomat beszűntettem ápolni, de ezt a változást idővel mindenki észre fogja venni. Mondhatni helyre raktam magam, egyirányú útra kanyarodtam, az Értelem sztrádára. Tisztább és rendezettebb lett a könyvespolc bennem. Kidobtam belőle néhány kacatot, értéktelenné vált papírfecnit, ponyvákat, és hirtelen rendkívül szellős lett. Az első újonnan megkezdett kötet szerdán került fel rögtön a kiemelt polcra.
Hatalmas kerülővel el is értem a(z egyik) legfontosabb hírhez. Tegnap, egy hosszú, embertelen, fárasztó, bábszerű 2 hetet leküzdve eljutottam a hangzatos egyetemi képzésem sikeres befejezéséig. Összesen 4 napot vizsgáztam, ebből 2 írásbeli az "A" héten és kettő szóbeli a jelenleg is futó "B" héten. Örök élmény marad az biztos.
Azt hiszem, hogy rátaláltam valami újdonságra. Egyre ritkábban tölt el ez az érzés. Megtörtént. Az elmúlt hónapom, de nyugodtan mondhatnám, hogy az eddigi évem alatt úgy istenigazán, természetesen, a maga meztelen valóságában jól éreztem magam. Annyira, hogy nem szívesen, éppen ezért nagyon lassan és nehezen adtam fel a helyzetet. Egy örökkévalóságig elüldögéltem volna ott. De vége lett, mert tanulás, meg utolsó vizsgák, meg kevés idő és efféle komolynak tetsző kötelezettségek...ostobaságok...
Szóval egyelőre még ismerkedem ezzel az új élettel, de eddig tetszik. Nagyon is.
Végezetül, mint tudjátok sportszerető férfiúként tengetem az időm, így aztán június 11-től július 11-ig a foci vb a napi rutin része lett. Ga Oranje! (Hajrá Hollandia!-a szerk.) Valamint újra elkezdtem edzeni. Elindult a felkészülés a nyárra, a kajaktáborra, a munka a tetoválásért. De most már máshol járnak a gondolataim, úgyhogy "leteszem a tollat".

"Előbb jön emberre az érzés rája,
s csak aztán bukkan fel az érzés tárgya..."
True story.


P.S: Frissítettem a jukeboxot.