Mindig azt írom, hogy majd most aztán változás, megújulás, rendszerfrissítés. Ma volt időm visszaolvasni magam. Az egyetlen, ami változott, azok a kiváltó okok, viszont minden más változatlan. Elhitetem magammal, hogy a következő alkalommal másképpen lesz, figyelni fogok, hogy más legyen a vége, aztán visszanézek és ugyanaz.
Másképp gondolkozom, mégis hasonló végkimenetelű döntéseket hozok, ugyanúgy hibákkal, mint máskor. Néha elhiszem, hogy nem ugyanaz lesz, hogy majd most, aztán minden egyes alkalommal túl későn veszem észre, hogy dehogynem. Régen a sorssal magyaráztam, aztán főleg magammal, de végül is mindegy, mert senki sem képes fejest ugrani csak úgy az ismeretlenbe, a váratlant nem nézik jó szemmel, gyanakvóan szemlélik a túl szép dolgokat. Nekem nem lehet dolgom velük.
Mostanában, amikor találok valami mást, nem érdekel, hogy mi a helyes, vagy a megszokott, saját magam döntök és nem veszem észre, hogy az gyakran elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan, ésszerűtlen, vagy csak egyszerűen túlzás. Nem tehetek róla, én nem tudom megállapítani, nekem nem tűnik annak. Viszont rettenetesen le tud verni, ha egy-egy efféle kósza idea nem valósul meg. Egyszerűen bosszant, hogy van egy területe az életemnek, amit nem tudatosan, felügyelet alatt építek, hanem a magam követhetetlen, furcsa módján, és kicsit sem mondhatnának sikeresnek. Sőt. Most akkor érjem be kevesebbel? Egy fityfenét. Vagy csak nem kellene így sietni vagy sokat akarni, mert ez sok, nyilvánvalóan, csak számomra nem. De könyörgöm bennem is van óra. Ketyeg. Úgy ahogy. Viszont, ha tényleg az kell, hát én teszek rá magasról.
Majd ha jön valaki, aki komolyan képes elfogadni vagy megtörni bennem ezt a borzalmat, akkor valószínűleg két boldogabb ember lesz a kis bolygónkon. Az elvárások nagyok, viszont én sem adok kevesebbet, sőt, annyi csillagot loptam már hiába az égről, hogy lassan minden éjszakám sötét, de ha látom értelmét, biz' isten megteszem újra.
Hiszem, hogy nem kell sokat várnom, mert remélni már nincs értelme.
Újra rajzolok. Még nem tudom, hogy ez jó hír-e.
Jövő héten lesz egy kisebbfajta, első körös búcsú estém szívem városától, ugyanis lassan, de biztosan távolodunk egymástól. Remélem azok, akikre igazán számítok ott lesznek. De ha nem, hát nem. Elvégre elfoglaltak vagyunk, és rohan a világ, sok a kötelezettség, nagyok a távolságok, kevés a bizalom.
Az egyetlen baj, hogy nem lesz mindig egy 'legközelebb'...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése