Workdays on weekdays

Tudom, hogy átlagosan 10-ből 11 ember nem szereti a munkáját, és azt hiszem én is őket erősítem. Nem is magával a munkával van a baj, mert azt csinálom, ahogy tudom, hanem a környezeti tényezőkkel. Például mihez kezdjek egy még érettségit sem vagy alig megszerző emberrel? Az ilyen ne szóljon hozzám, mert szabályosan rosszul érzem magam tőle. Aztán csendben tűröm (komolyan csodálkozom a türelmemen), hogy egy nálam fiatalabb parasztlány kioktasson, sőt ugráltasson, abban a stílusban, amitől már egy hevesebb vérmérsékletű egyén nyolc napon túl gyógyulóra knock out-olta volna, csak azért mert ő meg van győződve arról, hogy már valaki ott. Ekkorát fordult volna a világ? Tény, hogy ő ebből fog megélni, és semmi máshoz nem kell értenie és nem is fog érteni, szóval jobban tudja levenni a tányérokat az asztalról, és kivinni az ételeket az asztalra, de ettől még belátható, hogy nem kell irgalmatlan bunkónak születnie. Az alsóbbrendűségét próbálja ezzel kompenzálni a saját szemében, de ezzel csak beismeri másoknak. Tipikus példája annak, amikor az ostoba lény megízleli a hatalmat (bár az ténylegesen nem létezik). Egyszóval szenvedek ezen a helyen rendesen, bár a fentiektől eltekintve rendes emberek dolgoznak velem, tőlük függetlenül egyszerűen nem tartozom oda. Mindenki alul kezdi, de akkor már sokkal inkább kézbesítőként valamelyik minisztériumban. Mert dolgozni kell a pénzért, ami szükséges a tanuláshoz, ami megadja a lehetőséget az ilyen helyek későbbiekbeni elkerülésére, de szerintem azt akarni is kell, nem megelégedni azzal, ami van, hanem minél többet kicsikarni és taposni tovább fel. Na meg természetesen születni is kell rá. Ha minden jól megy, akkor két és fél év múlva már azt fogom boldogan tervezni, hogy melyik külföldi egyetemre menjek Erasmus-szal Szegedről, a nemzetközi tanulmányok szakról. Addig viszont még pár méltóságomon aluli munka elvégzése szükséges, talán ennek így kell lennie, hogy még jobban tudjam értékelni a jelen és jövőbeni helyzetemet.

Most pedig szívom...tovább a fogam.
Friss hír: holnap menthetetlenül péntek várható, örvendezzetek velem.

Szabadnap

Hétfőn letudtam az első munkanapom. Mint kiderült felszolgálóként kell tevékenykednem. Egész elviselhető volt. Az ott dolgozók többsége abszolút normális, és a forgalom is gyér volt. Tegnap ellenben rendkívüli szabadnapot kaptam, mivel késtek az orvosi papírjaim. Ezt kihasználva, egy gyors telefon után, már a kondiban is voltam. Dózsa halál után kis séta, zuhany, ebéd, hanyattdőlés, várakozás. Este hétre pedig befutott kedvenc barátosném, akit már olyan régen láttam, hogy ajtónyitás után percekig kétséges volt a megfelelő oxigén-mennyiséghez való jutásom belélegzés útján, de jól esett. Ezután egy nagyot beszélgettünk, közben sétáltunk, majd leültünk egy nemrég mázolt-de-azóta-vihar-által-koptatott padra egy parkban. Csacsogás tovább, újabb séta, és persze a telefon... na de sebaj, végezetül pedig újabb gyorsfulladás, de a tényleg-elbírnám-viselni-napokig fajta. A mával viszont már újabb munkanap köszöntött be, úgyhogy megyek is aludni.

"I just don't know what to do with myself..."

Tegnap éjjel bevallom totálisan összezavarodtam. Megtudtam egy olyan dolgot (jobb szó híján), ami egyszerre volt örömteli és elkeserítő. Nem tudom magamban megfelelően lereagálni. Azt hittem, hogy nagy nehezen sikerült, de most nem tudom kiverni a fejemből, pedig nyilvánvalóan fikarcnyi esély sincs. Kétségek, kérdések, bizonytalan lét. Pedig most fontos lenne egy szilárd talajt a lábam alatt tudni. Tudom, hihetetlen önzés folyamatosan magammal törődnöm, mikor sok barátomnak lenne többek között az én támogatásomra is szüksége, de nem megy másképp. A saját világom középpontjában én állok. Szerintem ez így normális, jelen helyzetben. Sokáig hallgattam mások problémáit, segítettem a magam módján rajtuk, ott voltam mikor kellettem. Nekem is majdnem mindig volt néhány ember, akire rá mertem bízni bizonyos gondolatokat, de ha éppen senki, akkor sem csináltam belőle nagy ügyet, próbáltam egyedül. Talán bizalom kérdése is egyben. Ha pedig túl sok volt, akkor rajzoltam. Mindenki kiadja magából az érzéseit valamilyen módon, ha már nem bírja tovább magában tartani. Nincs kedvem újrakezdeni előlről, persze biztosan másképp történne a kibontakozás, de a végkifejletre akár fogadni is mernék, pedig alapjáraton optimistább vagyok az átlagnál, hogy hasonló lenne. De mégis van egy 'de'...

Sóhajságos

Most akkor vagy nem tudom. De ez biztos. Talán. Sok a változó és az ismeretlen a majdnemnagybetűs ÉLEt egyenletében is. Szerintem ezt most meghányom-vetem magammal és még ma kifejtem.

A fentiektől eltekintve szép nap volt. Shoppingoltam délelőtt(cipő, papucs, tshirts, nadrág, tárca, munkaingek) aztán ebéd után irány a Balaton családostul, ahol keményedő nagybácsi komoly homokozást folytatott a zseni unokaöccsével, aki szétszerelte a napszemüvegét, de azóta van másik. Este későn értünk haza, ráadásul jött a 'dolog', úgyhogy egy barátomtól ezúton is elnézést kérek, amiért nem jelentem meg a találkozón.

Owh, the sun can kiss my ass..

Még egy nap kipipálva ebből a végenincs nyárból. Éppen Paolo Nutinit hallgatok jó öreg fél-fülesemmel és szinte gondolkodóba estem. Azért szinte, mert azutolsó pillanatban leállítottam a folyamatot. A jövőben nem szeretnék mindig mindent túltedelni. Ez mondhatni bevett szokásom volt, úgyhogy nem lesz könnyű, de megpróbálom. Ez a "nem lesz könnyű, de.."az utóbbi időben egyre gyakrabban jelenik meg, minden téren. Persze kinek nem, elvégre ez egy mindennapos érzés, hiszen mi könnyű manapság? Hosszú távon azért eléggé demoralizáló tud lenni, hogy semmi sem akar könnyen jönni. Mondjuk a küzdelem edzi a testet és a szellemet, ehhez kell a "de". Egyszer elérünk az 'á hát ez könnyen fog menni'-szintre. Elég sok újdonság költözött az életembe, na meg pár régi-új ismerős stuff is. De alapvetően pozitív előrelépéseket tettem eddig is, és ezután is azon leszek. I promise. Azért az alapok megváltoztathatatlanok, és ez így van rendjén. Kellene egy új múzsa. A pozíció egy múltbeli (számomra) szomorú esemény óta betöltetlen. Érzem a hiányát rendesen. Mégis az utolsó lehelletével elindította azt a hurrikánt, ami éppen új vizekre reptet, és ezért örökké hálás leszek neki. Köszönöm.
A végére csak sikerült elkalandozni az érzések erdejében. Talán a délelőtti fejemet ért ütés volt a kiváltója. Sose fejeld le egy polc sarkát véletlenül, de még szándékosan se! Nem egészséges.

Ma is volt dózsázás, bizony keményedek. A szakállamnak csak az árnyékát hagytam meg. Újabb döbbent csendet kiváltó esemény. Gyurta Daninak pedig innen is óriási respect a 200 mellen szerzett világbajnoki címe okán. Hétfőn délelőtt 11 órakor kezdem a gyakorlatom a Fogadó a bárányhoz nevezetű hotel éttermében. Huhh...menni fog.

Búcsúzóul one of my fav quotes: "There are three things I have always loved and never understood, painting, music and women." /Bernard de Fontenelle/

Este van, este van...

Az elmúlt napokban megférgesedett gizike, így azzal voltam elfoglalva, hogy a átmentsem a nem csekély méretű zene- és filmállományomat erre a drága kis laposra, amiről most írogatok; ezért is nem írtam mostanában. Talán megbocsátható.
Na de most aztán menthetetlenül és feltartóztathatatlanul bepótolom az elmaradásomat.

Tegnap átestem egy tüdőszűrésen, egy kellemes 36 fokos, kifejezetten levegős helyiségben. Mire hazaértem a kórháztól, pedig éltem a tömegközlekedéssel, a pólóm átváltozott leopárdmintájúvá. Csodás látványt nyújthattam, de abban a pillanatban csak a hazaérkezés járt a fejemben. Sikerült.

Voltunk a nővéremékkel tűzön grillezős vacsorázni, úgyhogy megint volt 'büszke nagybácsi' feszítés, mint mindig. Finomat ettünk, jóízűt beszélgettünk, na meg ittunk egyet a sógorom sikeres phd felvételijére; szóval nagyon szép kis este volt.

Ma leginkább a már említett pluszok ledolgozása volt a cél, élen két órányi dózsázással. Kihagytam egy hetet és megéreztem na, de minden rendben. Délután pedig telepítgettem a drivereket, izgalmas volt. De nem ám. Holnap irány a tüdőszűrő eredményemért, aztán a leendő munkahelyen fixálni a jövőbeni feladataim. Mindezt ingyen szaunázás közben. "...s azt mondom heheheeeee." Utána újra kondi, este pedig kis labdajáték és/vagy mély beszélgetés egy drága barátosnémmal.
Végezetül az elmaradhatatlan vizes vb hírek: Hosszú Katinka újabb szenzációs bronzérmet szerzett 200 pillán, Cseh Laci is villant egyet, ezüst lett beőle. Holnap szorítsunk Gyurta Daninak, aki éremeséllyel száll harcba 200 mellen. Nem utolsó sorban egy szomorú hír, a férfi vízilabda válogatott lenyűgöző játékkal, hosszabításban kikapott a szerbektől. 2004 óta tart az átok. A játékvezető megmagyarázhatatlan ítéletei jelentősen befolyásolták a mérkőzést. Tudom jó kifogás a bíróra kenni, de kérem, ha valakit jól láthatóan és nem véletlenül szájon vágnak a víz felett, akkor az még a laikusoknak is kiállítás, de legalább fault, és nem kontrafault ellenünk. Ráadásul Dénes bát felküldték a lelátóra, mert nem hagyta szó nélkül. Erről ennyit.